2017. november 27.

Ki nyitotta ki az ablakot?


(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 
- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.
- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 
Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.
- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.
És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.
- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot? 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése