2018. január 20.

Megölelted Bábolnát



Mami, nem kell félned. Én tudom pontosan, és el is fogom mondani mindenkinek. Megsúgtad, hogy történt, bár félig-meddig magam is tudtam talán, hogy hogy ért véget a mese. 

Azon a januári reggelen anya elment hozzád a kórházba és te rögtön mondtad neki, hogy menjünk haza. Először anya azt hitte, hogy megint csak a demencia beszél, de majd a szíve szakadt meg, amikor ráébredt, hogy teljesen tiszta vagy. 
- Mónika, menjünk haza, nincs itt már semmi tennivalónk. - és ezzel csodálatos módon felkeltél az ágyból, és mint annak idején, könnyedén mozgattad törékeny kis lábaidat. Anya nem hitt a szemének, de te csak belenevettél hitetlenkedő arcába.
- Na, gyerünk, gyerünk - böködted meg vidáman anyát azokkal az elegáns körmeiddel - sok dolgom van még.
Egyszer csak anya is megértette: ez itt a mese vége, ideje van hazamenni. Összeszedtétek a legfontosabb holmikat, a plüssnyúl (amit korábban azért vittünk, hogy fáradhatatlan kezeid tudjanak fogni valamit) még mindig az ágy sarkában ült egyedül, egy félmondatban még meg is jegyezted, hogy milyen helyes állat. Felkaptad, belegyömöszölted a táskádba, majd határozott léptekkel, mosollyal az arcodon kiviharzottál a kórteremből - a nővérek és orvosok csak úgy loholtak utánad! Te leráztad magadról mindet.
- Köszönöm, drágáim az elmúlt hónapokat, de most már igazán ideje mennem. - mondtad, és már nyúltál is a folyosó végi robosztus ajtó kilincse után, ők pedig, látva, hogy megállíthatatlan vagy, hagyták, hadd menjél.
Beültetek anyával a kocsiba, elindultatok Bokodra, de ahogy áthaladtatok Környén, mondtad anyának, álljatok meg a fodrásznál csak egy gyors igazításra, meg dauer-ra, hiszen 'csak nem léphetsz emberek elé ilyen fejjel'. Anya bement veled, szerencsére, nem volt épp senki a szalonban, így végig tudtátok beszélgetni hármasban az ügyes-bajos dolgokat. és mire végeztetek, te már pompáztál is a vakító fehér, tökéletes frizuráddal. 

Először hozzánk jöttetek - a család férfitagjai mind rácsodálkoztak, hogy ott vagy és úgy beszélsz, mintha mi sem történt volna. Én tudtam, miért jöttél. 
Leültünk az óriási étkezőasztal köré, ittunk kávét, elmondtad, hogy micsoda izgalmas utazás ez az utolsó, mi pedig sorra emlegettük az emlékeket, amikre mind emlékeztél - hogy seprűvel meg kisvödörrel tanítottál járni, hogy iskola után mindig nálad kötöttem ki, hogy a Barna kicsiként mindig sírt, ha nem voltál vele, és utánunk kellett jönnöd nyaralni miatta, hogy a templomi miséken mindig eltüntettem a Tic-Tac-ot a táskádból, hogy megengedted, hogy nálad maradjunk, amikor a házat felújítottuk, és micsoda év volt az! 
Bőszen bólogattál és nevetgéltél, amikor felemlegettük a Piri nénit, aki egészen különleges hangszínen tudott hívni téged, Somát és Cilit, a macskáinkat, akik inkább emigráltak hozzád, mint hogy eltűrjék nálunk a macskainváziót, a bábolnai családlátogatásokat, amiket mindig nagyon élveztünk együtt, hogy amikor 'világgá mentem' tiniként, mindig csak nálad kötöttem ki a kanapén, a közös szombati kiruccanásainkat a bevásárlóközpontba...

Nem győztük felsorolni a sok dolgot, amit neked köszönhettünk, te pedig csak mosolyogtál, hiszen természetes volt számodra, hogy számíthattunk rád. Áthívtuk a keresztszüleimet és Julika néniéket is, ők is legalább annyira örültek, hogy láthatnak és velünk vagy, mint mi. Beszélgettünk, sírtunk néha, de így van ez rendjén, ha idő van, akkor idő van, ahogy te is mondtad egyszer.

Észre se vettük, hogy elrepül az idő felettünk, csak akkor, amikor megjegyezted, hogy ideje indulnunk most már. Mindannyian összeszedtük a 'menetelős holminkat', majd hazavittünk téged a saját lakásodba. A szomszédok csak úgy özönlettek ki az ajtókon, mind boldogan, hogy végre itthon vagy - te pedig váltottál néhány szót velük, de rövidre kellett fognod.

- Persze, Erzsikém, jól vagyok, nem kell aggódnod már. Bodza is rendben lesz, ne félj. - megsimogattad Bodza fejét, majd beléptél a házba, amit otthonnak neveztél majdnem 60 éve már. Minden a helyén, épp úgy, ahogy azt szereted. 

Összeszedtél mindent, amit fel szeretnél venni: a fehér garbódat ami kicsit bolyhos, de nagyon elegáns, a sötét nadrágod, amit mindig különleges alkalmakkor viselsz, a karikagyűrűd, a köves gyűrűd, az egyiptomi nyakláncod és az órád. Ahogy felöltöztél, rögtön úgy néztél ki, mint ahogy mindenki valaha ismert: egy vérbeli, drága nő, aki sokat ad magára, aki elegáns és stílusos, igazi hölgy.

Megnéztél és összegyűjtöttél magadnak mindent, ami útravalónak megfelel, az emlékeket, amik felbugyogtak benned, amikor egy-egy tárgyra esett a pillantásod a lakásban - és egy közülük, rajtunk kívül, volt a legerősebb: az a sok év, amit munkával töltöttél, már nyugdíjba meneteled után is, az a sok ember, akinek életed során a munkáddal segítettél, és mindenki más, akik vezetőként tekintettek rád. Elmosolyodtál újra, majd feleszméltél, hogy idő van, haza kell menni Bábolnára. 

Felkaptad a szürke kabátodat és mindannyian beszálltunk a most már egyre növekvő autó-flotta tagjainak egyikébe, majd elindultunk mind. Elindultunk mind Bábolnára. Az út maga egészen Bábolna határáig csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, micsoda őrült napunk van, majd mire beértünk a városba megeredt a nyelved és még utoljára elmondtad nekünk az emlékeidet, ahogy apa a városban körbe-körbe vezetett.

- Menjünk a Virág utcába most már, Imikém! - mondtad egyszerre, apa pedig engedelmeskedett. Mind elámultunk, amikor odaértünk. A Virág utcai ház épp úgy állt, ahogy régről emlékeztünk rá,  a lemenő nap fénye pirosas lepellel beborította a nagy kertet, kis ház álmosakat pislogott, a kapu kedvesen hívogatott, és... és mindenki ott volt. A család bábolnai fele, az iskolatársak, a régi munkatársak, a szomszédok, a barátok... mindenki. Történeted minden szereplője ott állt az udvaron a diófa alatt, te pedig köszöntél nekik, nevetgéltél, mosolyogtál, volt egy jó szavad mindenkihez. 

Majd amikor a nap elérte azt a pontot, hogy már utolsó erejével próbált világot adni, te oda álltál a kert közepére. 

- Isten veletek, szeretlek benneteket és köszönöm, hogy hazahoztatok. Itthon vagyok. - mosolyogtál ránk, majd jött egy erős széllöket, ami valami csoda folytán felemelt téged a magasba. Ott forogtál a szél ölelésében egy röpke pillanatig, majd a következő dolog, amit láttunk, az te voltál, mint aranyszín homok, együtt a széllel elindultál haza, kitártad most már végtelen karjaidat, hogy meleg szellőként megöleld Bábolnát. Mi pedig sírtunk és örültünk egyszerre, hiszen hiányozni fogsz nekünk, el se tudod képzelni mennyire, de tudtuk, hogy már nagyon szerettél volna hazajönni, így elengedünk.

...

Másnap este Pesten is meleg szél fújt, annak ellenére, hogy január van, innen tudom, hogy bejártad az egész vidéket, hogy elköszönj és megsúgd nekem, hogy hogyan is volt a történet vége valójában. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek Mami. Mindannyian szeretünk. 







2018. január 10.

1826 nap az életből




Vannak kérdések, amiket mindigis nehezen válaszoltam meg. Például, amikor általános iskolában Györgyi néni arra kért minket, hogy képzeljük el, írjuk le, hogy mi lesz velünk 20 év múlva (talán levélben? Már lassan elérjük azt a 20 évet, nehéz minden részletre emlékezni). Nagy ház, szép autó, életünk szerelme, legmenőbb állás, csodás gyerekek, szerintem én minden ilyesmit írhattam - mert már akkor se mertem egészen belegondolni, hogy mi lesz velem addigra, így jobb volt a kérdésre úgy válaszolni, ahogy elvárták. Nem mintha attól féltem volna, hogy nem lenne meg mindaz, amit a környezetem, a családom, sőt, az egész társadalom vár el tőlem, hanem csakúgy mint most, akkor sem tudtam megragadni az idő fogalmát. 

20 év múlva külön házat veszek a játékaimnak

Absztrakt érzés volt, hogy lesz majd olyan, hogy jobban örülök egy vagon könyvnek/ruhának/ágyneműnek/törülközőnek, mint egy vagon Barbie babának vagy az éppen ezzel egyenértékű trélernyi Kinder tojásnak. Felfoghatatlan volt, hogy lesz majd olyan, hogy a felnőttek beszélgetése a világ dolgairól érdekessé válik, sőt, minden akkor és csak akkor létezett, nem volt szavatossága a családnak, lejárati ideje a barátságoknak és legfőképp: biztos voltam benne, hogy ami ma van az holnap is épp úgy lesz. Hogy is lehetett volna elképzelni így, hogy mi lesz 20 év múlva? Nyilván nagyobb leszek, ráncosabb, külön házat kell majd vennem a Barbie-jaimnak és kattogni fog a térdem, mert mindig hirtelen guggolok, sőt, több lesz a rossz fogam is, ha trélernyi Kinder tojást eszek, de kit érdekel, 20 év sok idő, addigra találok jó fogorvost, meg valami csodaszert, hogy ne recsegjek, amikor lépcsőzöm.

Komolytalan vagyok

Biztos vagyok benne, hogy utána még jópárszor szembesítettek a kérdéssel, hogy 'na, és hogyan látod magad 5/10/20 év múlva?' és én sose válaszoltam rá helyesen, erre általában megbélyegeztek, hogy nem vagyok céltudatos, és tudnom kell, mit akarok és mellécsapták még a többi beprogramozott elvárást azzal kapcsolatban, hogy mit kéne akarnom magamnak. Én meg világ életemben a kérdés feltevése után pár percig egy kis bűntudattal gondoltam minden tényezőre, amit éppen kívánnom kéne az élettől (a házra, az autóra, életem szerelmére, legmenőbb állásra meg a csodás gyerekekre), majd ugyanarra a konklúzióra jutottam, mint a velem szemben álló kérdező, hogy komolytalan és éretlen vagyok, ha nem tartom a markom a gyártósorokról legördülő helyes, szalaggal átkötött dobozokba tömörített 'teljes és boldog élet' csomagajánlatért, ami a fent említett dolgokat mind tartalmazza. Ácsingóztam volna egészségért, hosszú életű családért és háziállatokért, hogy mindenféle helyre eljutok anélkül, hogy mind a négy végtagommal feszítem ki magamat az ajtóban, ha ki kell dugnom az orromat a lakásból - valami Maslow-féle dolog lehet ez.

Mindenesetre a világ legkétélűbb (tárgyi) ajándékát kaptam, amit csak el tudok képzelni, a jövőt és a múltat egyszerre, amiről még most sem döntöttem el, hogy életreszóló élményt fog nyújtani, vagy csak letaszít valamilyen borzalmas gondolathegyről - egy könyvet, ami arra hivatott, hogy megörökítsem benne a következő 5 évemet. 

Itt kezdődik az élet

Inspirálónak hangzik, természetesen, menj ki, szerezz élményeket, kezdj el élni és hasonló gondolatok repkednek a fejemben, de (mert nekem mindig van egy 'de' valahol), a következő másodpercben már azon stresszelek, hogy itt van ez a napló, 5 évig minden nap írom, mi van, ha semmi nem történik 1826 nap alatt, csak annyi, hogy lesz egy könyvem arról, hogyan 'pazarolom' az életemet arra, hogy megtanuljak élni magammal és ne utasítsam el mások szeretetét arra gondolván, hogy nem érdemlem meg (mert lásd fentebb: nem akarom a mások által eltervezett 'teljes és boldog élet' csomagajánlatot). Mi van, ha minden nap valami olyasmit írok, hogy 'nem történt semmi'? Mi van, ha ez csak egy írott bizonyíték lesz arra, hogy tényleg haszontalan vagyok? Pont ezért nem is folytattam a bullet journal-omat sem annak idején, pedig az 'csak' éves elköteleződés volt.


(Egyébként gyönyörű ez a napló és mindenhova magammal hurcolom, pedig tényleg csak épp annyi hely van benne, hogy minden napról 1-2 mondatot lehet írni)

Nos, eddig még pont az ellenkezője bizonyosodott be - kicsit olyasféle módon, mint amikor 365 képet készítettem az évről -, hogy amikor azt hiszem, nem csináltam semmit, nem történt semmi, akkor is van valami, ami új aznap, minden nap alkottam valamit, új ötleteket örökítettem meg, jobban figyelek arra, hogy kevesebb és kevesebb szénhidrátot egyek, sőt... Talán még egy régi történetnek is kezdőlöketet ad a manifesztálódásra, ami már egy ideje a gondolataimban bujdosik. Még csak 3 hetet töltöttem el vele, de egyre kevesebbszer gondolok arra, hogy vajon lesz-e mit írnom aznap, vagy hogy vajon meg leszek-e elégedve azzal, aki most vagyok 5 év távlatából.

Tl;DR

Megígértem magamnak, hogy nem fogok nagy 'hello, 2018' meg 'új év, új élet' bejegyzéseket írni, mert a változás nem évhez kötött, de valahogy pont annyi traumatikus (nem pozitív vagy negatív, csak drasztikus, ezáltal nagy hatású) esemény történik az életemben épp az évnek ezen a szakaszán, hogy nem bírok elvonatkoztatni az elengedés, újrakezdés és változás szimbolikájától, így remélem, ti is elnézitek nekem a bőlére eresztett és kicsit talán még a szokásosnál is kevésbé irodalmi nyelven íródott bejegyzésemet. 

Amit ki szerettem volna hozni belőle, az két dolog: 
1, hogy a dolgok mostani állása szerint mindenkinek javaslom, hogy ha nem is egy 'igazi' Snapshot journal-lal, de legalább egy füzettel örvendeztesse meg magát, hogy lássa, mégis milyen csodás dolgok történnek vele
2, ez a könyv varázslatosan szép, úgyhogy nem bírtam ellenállni a fotózásának és annak, hogy meg is osszam másokkal! :) 

Itt is van egy utolsó kép befejezésképp róla, meg a szemüvegemről, amihez már annyira hozzászoktam, hogy alig láttam valamit fényképezés közben. :)



2017. december 31.

Lysitime | A szakítás


A rossz kapcsolat olyan, mint az éjsötét tinta, ami felborulva beleivódik a papírba elmosva mindent, ami egykor ott volt. Olyan, mint a legalattomosabb betegségek, amik úgy ölnek észrevétlenül, hogy rá sem gondolsz, vagy éppen mint a gyomorrontás, azt hiszed, hogy jó lesz neked, ha megeszed a csábító ételt, de csak kínt kapsz belőle. Legtöbbször viszont olyan, mint a kígyómarás, ahogy a méreg lassan szétárad a véredényekben, csendesen, gyorsan, vagy éppen egyik pillanatról a másikra, rögtön kivégezve azt, ami előtte voltál.
A rossz kapcsolat nem feltétlenül az, amire a neve enged következtetni: rossz. Lehet, hogy épp meg kell halnod egy kicsit ahhoz, hogy valami csodálatos tudjon gyökeret ereszteni a helyében. Lehet, hogy pont a rossz kapcsolat tesz mindent a helyére, esélyt adva az újrakezdésnek, új horizontok felé visz és felszabadít. Már ha meg tusz tőle szabadulni.

Ez az év más sem volt, mint rossz kapcsolatok sorozata - magammal, másokkal, dolgokkal... Minden fajtájából kijutott, úgy érzem. Felborult a tintásüveg, elsötétítve mindent, ami eddig volt, amikor hónapokon keresztül elhitették velem, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Kaptam gyomorrontást: inzulinrezisztens vagyok és emiatt több ízben küzdöttem meg orvosokkal és magammal a kórházban a gyógyulásomért. Alattomos betegségként támadta meg az egész családot az elmúlás árnyéka, a megdöbbentő valóság, hogy még a köztünk lévő legszorgosabb elmét is eléri a titokzatos marok, ami elmorzsolja és összeroppantja mindennek az értelmét.

Szerencsére legtöbbször méreggel találkoztam. Apró kígyómarásokkal, amiket kiszívsz a testedből, majd mész tovább. Az év utolsó hónapjaiban, sőt, utolsó napján is többször megmart ugyanaz a kígyó, mérgezni vágyva és el is érte, amit szeretett volna. Bele kell halnom ebbe, és ha bele kell halnom, hát, belehalok én a marásba, ha ez azt jeleni, hogy holnaptól ez már nem kínoz többé. Ez a legutolsó az, ami távolból lesből támadott. Ebbe kellett végül belehalnom egy kicsit és ez már így is marad. Az, ami ilyen erős mérget juttat a szervezetbe az maga a rossz kapcsolat, aminek itt és most lett vége az újjászületéssel.

Kívánom, hogy ti is találjátok meg az életetekben a rossz kapcsolatot, legyen az bármi, vagy bárki - és legyen erőtök megküzdeni magatokért, azért, ami nektek jó, legyen bátorságotok a saját boldogságotokat mások elé helyezni néhanapján. Kívánom, hogy az új évben olyan károk érjenek, amiből építkezni, fejlődni tudtok és természetesen, mint mindig, kívánom, hogy minden vágyatok valóra váljon.

Ezennel szakítok 2017-tel és minden károsító erejével és sok szeretettel várom az elkövetkezendő leckéket 2018-ból.


2017. december 25.

Nem néztük a fényeket



Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.


2017. december 11.

Lysitime | Gömbök

Free to use image source: Unsplash
Gömbök. Talán a legegyszerűbb, legevidensebb formák. Vannak egészen parányiak, amik képesek csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat füzérré varázsolni, vannak habos, nevetés illatúak, illanók, rózsaszín szerelemízűek, fakuló, lassan égbe szálló, pillanatokat üvegbe zárók, amik közül némelyiket innen lentről alig látom már. Vannak, amiket én magam készítek, esetleg együtt valakivel megtöltjük őket varázslattal, majd nézzük, ahogy lebeg körülöttünk, mielőtt tovaszáll vagy éppen kipukkad. Aztán vannak azok a tiszavirág életű buborékszerűek, a szellővel érkező suttogó gömbök, amik körbelengnek: a bókoktól túlcsordulóak, mosolygósak, bizalommal simogatóak, bátorítóak, dicséretekkel érkezőek...

És végül vannak az égből potyogó óriási borzadványok

A csúfolódó, hitetlen megjegyzéseket ordító, mozdíthatatlan szürke vasgolyók, a nehéz, vádaskodásokkal és rosszmájú pletykákkal teli higanygömbök, az ítéletekből öntött ólomlabdák. Ahogy esnek alá rettenetes morajjal rázzák meg a környéket és egyre csak magasabbra törő tornyokkal vesznek körbe, néha egészen eltakarva a napot és minden más gömböt, befurakodva a gondolataimba, esténként elalvás előtt felbolygatva. Ha csak ne lennének ennyire önfejűek, és lehetne őket mozdítani! Feldühítenek.

Néha nem is tudom megmondani, hogy mikor, milyen módon kerülök újra a borzadványok gyűrűjébe, mi történt, melyik gondolat hozta vissza azokat, amiket már olyan sokszor sikerült kitessékelnem a látókörömből. 

Az igazság az, hogy a mostani átfurakodhatatlan fal tudom, mivel keződött. 

Csak egy beszélgetés volt, unokatesók között, épp azután, hogy a kórházból hazajöttem. Egyik pillanatban boldog, önfeledt buborékok szállingóztak, a következő pillanatban pedig már záporoztak alá a súlyosabbnál súlyosabb vasgolyók, összetörve minden mást, keresztanyám hangján ordítva: 'te maga vagy a rossz példa, nem fejezted be az egyetemet, nem dolgozol, kifogásokat keresel, nincs semmi bajod, megjátszod, veszekszel, tönkreteszel életeket, háborogsz mindenen, magamutogató vagy, mégis ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, nincs tehetséged semmihez'. 

Hónapokkal ezelőtt történt és azóta se tudom túlrágni magam az eseten, egészen máig nem tudtam, hogyan engedjem el, építkezzem vissza a sok romboló gondolat után, ami azon a szeptemberi napon maga alá temetett. Magas, vastag gömbfal, minden egyes labda próbálja túlkiabálni a másikat a saját gyalázatosságával. Néha hallom, látom, hogy be-beszökik egy-egy kedves buborék, majd el is illan rögtön, mert nem bír megmaradni a borzadványok között. Hogy lehetne megszökni? 

Most utálkoznom kéne nekem is? 

Nem tehetem. Nem harcolhatok ellene mással (bármennyire is naivnak és idillinek is hangzik), mint szeretettel. Ez az én választásom, és én azt választom, hogy szabad akarok lenni. Nem utálhatom azért, mert nem látja, hogy rombol, csak megköszönhetem és szerethetem azért mert...

  1. Tanít arra, hogy hogyan küzdjem le az igazságtalanságot.
  2. Megmutatja, hogy nem mindenki jóindulatú.
  3. Megtanítja, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, ezért is mondja el a sajátját, így én is jogot szerzek arra, hogy nekem is legyen véleményem. 
  4. Megtanítja, hogy mindegy, hogy valaki kívülálló milyen véleményt alakít ki a félinformációiból, az nem változtatja meg az igazságot. 
  5. Úgy érzi, hogy vagyok olyan erős személyiség, hogy hatással lehetek a gyerekeire. 
  6. Egyre nagyobb kihívások elé állít időről időre, hogy megpróbáljak minél jobb ember lenni. 
  7. Ösztönöz arra, hogy ne ítélkezzem mások fölött anélkül, hogy meghallgatnám őket. 
  8. Törődik azzal, hogy mivé válok.
  9. Valószínűleg ő is hasonlóképp szembenéz a borzadványokkal, ugyanúgy nem tudva, hogyan küzdje le őket. 

Ezen felül pedig...
Szeretnem kell, mert szeretném, ha jó viszonyunk lenne.
Szeretnem kell, mert szeretném, ha nem feltételezné a legrosszabbat senkiről. 
Szeretnem kell, mert erősebb akarok lenni a rombolásnál. 

Talán úgy tűnik, nem a legjobb helyet választom a borzadványok elengedésére, viszont egy valami biztos: a makacs vaslabdák már nem is tűnnek olyen riasztónak, mintha csak hirtelen egy dombon állnék, szinte már-már gurulnak el előlem, le a völgybe, teret adva egy vattacukor-szerű gömbnek, ami vidáman lebegve csak annyit kíván mondani: 

Köszönöm keresztanyám, hogy megtanítottál leküzdeni a borzadványokat. Szeretlek!



                                                                                                          ◊

Spheres. Probably the simplest, most basic forms. There are the outright tiny ones that can form beautiful strings of magical adventures, there are the foamy, volatile ones, that smell like laughter, the pink ones that taste like love, the fading ones that enclose precious memories in their glass bodies, ascending to the skies slowly, until I can't even see them anymore. There are baubles I make myself, sometimes with someone else, when we lavishly fill them with wonder, then we watch them float around us for a while before they pop. Then there are those ephemeral ones like soapbubbles, whispering spheres that come with the zephyr, that just sway around me overflowing with compliments, smiles, trust, belief or just simple kindness.

And finally, there are the monstrosities falling from the skies

The gray iron marbles screaming ungrateful mockery, the heavy mercury balls filled with evil gossip and blame, lead pellets forged of judgement. As they fall the ground shakes under, as they build their tower darkness I struggle seeing the sun anymore. They come relentlessly, ruining the landscape, intruding in the peaceful balance, shadowing over my thoughts before I fall asleep. I wish they weren't so stubborn, I could just knock them out of sight! Upsetting.

Sometimes I can't even tell how and when I get in the ring of monstrosities, what happened, which thought brought them back, close to me again.

Truth is, I very much know what caused my latest unpassable wall to appear. 

It was but a conversation between cousins, just after I came home from hospital. One moment it seemed there were only playful baubles around, next came the storm of heavier and heavier iron balls, shattering everything around as they were yelling on my godmother's voice: 'you are bad example incarnate, you never finished university, you don't work, you are useless, you just look for excuses, you're not sick, you're making it up, you fight with everyone, you ruin lives, you get mad all the time, you're selfish, who do you think is interested in you or your thoughts, you are not talented whatsoever'.

It happened months ago and I still can't get over this one conversation, I didn't realize how to let it go until today, how to build up again after all that destruction on that September day. Just an enormous wall of spheres, all trying to outscream each other's hatred. Sometimes I see that a soapbubble sneaks through the monstrosities, but pops almost right away - it just can't stay. How could I escape?

Should I fight back with hatred too?

I can't. I can't choose hatred as a weapon, when I know it can only give birth to more hate. It might sound naive, even idyllic, but love is the only way, I can take, I think. I can't hate her for being destructive, because she doesn't realize what she does. I can only be thankful, and love her because...

  1. She teaches me how to fight injustice.
  2. She shows me that not everyone has my best interest in their sight.
  3. She teaches me that everyone is allowed to their opinion, even I am, and I can actually choose to share it too.
  4. She shows that people will make up their opinion even if they don't have the full truth about me and judge accordingly.
  5. She feels that I'm such a powerful personality that I can have an effect on her daughters.
  6. She challenges me more and more from time to time to become a better person, to constantly train myself to match her expectations.
  7. She teaches me how to express empathy to others and not to judge them.
  8. She cares about my life enough to form vague critics over it.
  9. She probably faces the same montstrosities as I do, she just doesn't know how to fight them.


Not to mention, that I have to love her, because
I actually do care about having a close relationship with my family.
I would like her to not judge people so fast and without insight.
I would like to be stronger than her destruction she's trying to do.

It may seem like the wrong platform to fight my monstrosities, but something is for sure: the stubborn iron balls don't look as frightening anymore, it feels like got elevated to a small hill making them roll down to the valleys giving space for one last cotton candy sphere saying:

Thank you, godmother for teaching me how to battle monstrosities, love you!


2017. december 1.

Techdress | Letölthető hógömbös háttérkép


Ma éppen 6 éves a from panka with love! Ha a gyerekem lenne, már iskolába is mehetne lassan... 6 év alatt annyi minden változott bennem és körülöttem, mégsem érzem úgy, hogy borzasztóan különbözne az életem attól, amilyen akkor volt. Ha visszagondolok, hogy milyen volt 21 évesen először Pankának lenni, az első bejegyzések, az első hónapok nem sokban különböznek attól, hogy most milyen. Talán az egyetlen szembetűnő változás, hogy mindenből több van az életemben: szeretetből, osztozásból, alkotásból, viszont az önsajnálatból és a látszólagos kilátástalanságból is.... 

Ami biztos, hogy a támogatásotok nélkül valószínűleg nem jutottam volna el eddig (még ilyen ritka posztolgatás mellett sem), így nagyon köszönöm, hogy számíthatok rátok, olvasókra! :) Úgy éreztem, hogy pont megfelelő alkalom ez, hogy megosszam veletek az első okoskészüléken készült firkámat, amit háttérképnek szántam. :)

Remélem, örömötöket lelitek benne, mint mindig, a Onedrive-omról letölthető mobilra és PC-re szintúgy. :) 

Boldog decembert!



2017. november 27.

Ki nyitotta ki az ablakot?


(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 
- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.
- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 
Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.
- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.
És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.
- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot?